Újraolvastam a 12 évvel ezelőtti levelezésünket... a kezdeteket. Amikor még csak ismerkedtünk, próbálgattuk egymást, s egymásban magunkat. Meg is lepődtem mennyire más voltál, más voltam. De minden szavadból érzem még most is, hogy mennyire örültél nekem, milyen boldog voltál, hogy rám találtál. Szövögettük a közös álmainkat, táplálgattuk a közös reményeinket... S aztán valóra is váltottuk mindet! Úgy éltünk együtt, hogy közben csiszolgattuk magunkat egymáshoz, s végül olyanok lettünk, mint a puzzle két egymáshoz passzoló darabkája.
Nem gondoltam arra, hogy egyszer vége lesz... Nem gondoltam arra, hogy milyen lesz majd a vége...
Te már nem látod, nem tudod, de engem földhöz vert, összetört! De most megpróbálom összekaparni a darabkáimat, újra építeni magamat. S remélem, hogy - kicsit engem féltve, kicsit féltékenyen, de - itt vagy mögöttem, s helyeslően bólogatsz.
Köszönöm a közös életünket!